Házat keresek!

Hiába hőzöngtem, egy fecske nem csinál nyarat: most már egészen biztos vagyok benne, hogy egyedül nem fog menni a lakáseladás-házvétel. Be kell látnom, az ingatlanosok túl sokan vannak ahhoz, hogy labdába rúghassak mellettük - és látva a körülményeket, egyre kevésbé akarok beszállni a játékba. Úgy látszik, le kell nyelni a békát, és elfogadni, hogy nem csupán az illetékekkel kell számolni, hanem az ingatlanirodák százezres-milliós közvetítési díjával is. Hát akkor legyen.

Házvadászat közben az ember könnyen belefut olyan hirdetésekbe, amelyek láttán felszisszen, esetleg térdét csapkodva, vinnyogva röhög, bár azt is inkább kínjában. Van néhány hirdető, aki igencsak hadilábon áll a helyesírással, de megfigyelhető az igyekezet a fogalmazásban: próbálják minél költőibben körülírni az árult ingatlant, hátha a vevők így jobban ráharapnak. Íme, néhány gyöngyszem.

Mivel felbukkant jó pár ingatlanközvetítő, és kommentben kifejtették a véleményüket a szakmájukról, nos, akkor nekifutok még egyszer az egésznek. Pontról pontra megyek végig a kérdéseken és kijelentéseken, hátha közelebb kerülnek egymáshoz a nézőpontok. Lássuk!

Megnéztük ma az első házat, amit a neten vadásztunk. Természetesen ingatlanközvetítővel, mert mint az előző posztban említettem, kikerülhetetlenek. Amikor először beszéltünk vele, csak a környéken lévő főbb utca nevét volt hajlandó elárulni (nyilván, hogy nehogy magánúton találjuk meg a kiszemelt ingatlant, mert akkor oda a sikerdíj). Így viszont nem tudhattuk pontosan, hova is esik a ház. Most épp szerencsénk volt, nem rossz a környék, és a ház is elég jó állapotban volt.

Nagy fába vágtuk a fejszét: mivel tavaly ötfősre duzzadt kis családommal (és a 23 éves papagájjal) már egyre szűkösebben férünk el itthon, szeretnénk eladni zuglói lakásunkat és vennénk helyette egy kis házikót. Az elhatározást követően érdekes tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak. Rögtön felmerült bennem a kérdés: vajon az internet korában miért van létjogosultsága az ingatlanközvetítőknek?!