Megnéztük ma az első házat, amit a neten vadásztunk. Természetesen ingatlanközvetítővel, mert mint az előző posztban említettem, kikerülhetetlenek. Amikor először beszéltünk vele, csak a környéken lévő főbb utca nevét volt hajlandó elárulni (nyilván, hogy nehogy magánúton találjuk meg a kiszemelt ingatlant, mert akkor oda a sikerdíj). Így viszont nem tudhattuk pontosan, hova is esik a ház. Most épp szerencsénk volt, nem rossz a környék, és a ház is elég jó állapotban volt.A közvetítő szerint rengetegen érdeklődnek, mert nagyon jó az elrendezés, az alsó szint teljesen felújított, és igyekezett az épület és a telek pozitívumait kihangsúlyozni. (Nyilván, hisz ez a dolga.) Ha ezen túllépünk, és a másik oldalról vizsgáljuk a dolgot, akkor viszont megállapítható, hogy a felső szinthez elég erőteljesen hozzá kell nyúlni: a fehér, régi járólapokat parkettára cserélni, a fürdőszobát teljesen szétbombázni, a kórházi, fehér ajtókat modernekre cserélni és a falakat átfesteni. Ez alaphangon is több mint egymillió.

A másik szépséghiba, hogy a ház nem kertkapcsolatos, azaz a bejárati ajtón kívül máshonnan nem lehet kimenni a kertbe. A hátsó részre, ahová a gyerekeket kiengedné az ember, csak a fürdőszobából lehet kilátni. Mi szeretünk egy pohár vörösborral kiülni az erkélyre vagy teraszra, itt viszont nincs hova. Egy megoldás lehetne, ha az alsó szinten lévő hálószoba falát ki lehetne vágni, és ott kialakítani egy teraszt, kertkapcsolatot. Nyilván – mivel főfalról van szó – ez közel sem annyira egyszerű.

Az ingatlanos csajnak elmondtuk, hogy mielőtt bármibe is túlságosan beleszeretnénk, el kell adni a lakásunkat, amit hirdetünk. Rögtön felajánlotta, hogy segít, 4, azaz négy százalékért. És ne aggódjunk, mert a közvetítői díjat rászámoljuk az általunk minimum igényelt összegre, és így lesz meghirdetve. Tehát ismét bebizonyosodott, hogy a sikerdíjat nem az eladó fizeti, hanem a vevő. A megtekintett ház tulajdonosa így másfélmillió forintot tejel a közvetítőnek, ha egy fillért nem sikerül alkudnia a vevőnek.